Hintaló város

Angi jól eső izgatottsággal a szívében távozott a konferenciáról. A stílusosan berendezett hotelből kilépve igyekezett magába szívni a budai friss levegőt, kiélvezni a nyárutó finoman melengető napsugarait. Régóta várta már, hogy újra Budapest panorámájában gyönyörködhessen, így felszállt a Várkert Bazár felé tartó villamosra.

   Fiatal korától imádta Pestet, a nyüzsgést, a rohanást… a metrót. Szinte gyermeki lelkesedéssel várja azon ritka alkalmakat, amikor metróra szállhat. Mélyen belé ivódott   a mozgólépcső kattogása, a süvítő levegő, a fémes szag, a szerelvény kerekeinek csikorgása, a boldogság mélyen gyökerező érzése.

   Hetek óta tervezte, hogy a konferencia után felmegy a Várnegyedbe nosztalgiázni. Elképzelte, milyen jó lesz majd befészkelni magát egy padra, kezében egy jó könyvvel és egy ínycsiklandó kávéval. Aztán andalogni a Halászbástyán ­­– ez volt a kedvenc helye. Ha nagyritkán Pestre látogatott, igyekezett úgy alakítani dolgait, hogy nosztalgiázásra is jusson ideje. 

   Miután leszállt a villamosról, felsétált a Mária-szoborhoz, ahol megrökönyödve tapasztalta, hogy turisták ezrei lepik el a számára oly kedves helyet. Ide is begyűrűzött a szelfi-turizmus – gondolta – és megpróbált utat törni magának a hömpölygő tömegben. Mindig szánakozva gondol azokra az emberekre, akik filterezett műképekkel próbálják meg enyhíteni figyeleméhségüket. 

– Hintaló város – mondogatta magában, és dühében legszívesebben üvöltött volna, amikor észrevette, hogy egy gyereket kis híján lelöknek a lépcsőn egy fénykép miatt.

– Úristen! Emberek, mit csináltok? Képesek vagytok eltaposni ártatlan gyerekeket egy rohadt insta-kép miatt? – dühöngött magában.

   Csalódottan battyogott tovább a Halászbástya felé annak reményében, hogy ott majd talál egy békés kis zugot, de hamar rájött, hogy ott is ugyanez a helyzet. Rosszkedvűen lépkedett felfelé a Halászbástya lépcsőin, hogy pár percre visszarepülhessen az időben, de érezte, már semmi sem a régi.

   Eszébe jutott, milyen boldog volt azon a nyáron, amikor 14 évesen először Pesten nyaralt a szüleivel. Azóta is hálás édesanyjának ezért. Az önfeledt, vidám kirándulások: a gyermekvasút, a libegő, a planetárium, a Széchenyi-fürdő… a metrózások, az esti városnézések a Halászbástyán… minden percét imádta. Mindig nevetett, amikor édesapja a rohanó embertömeget látva azt mondta: 

Hintaló város. 
– Bárcsak mégegyszer mondaná! –  gondolta.

Angi – magányosan álldogálva a Halászbástya tetején – végre megértette édesapja üzenetét. 

Hintaló város. Hintaló világ.

   Megborzongott, szorosan magára fonta kabátját, a lenyugvó nap sugarai már nem melengették tovább. Úgy döntött, visszamegy a szállásra. Elindult lefelé a lépcsőn, de nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy itt is keresztülfúrja magát a tömegen.

Nem baj – gondolta – busszal lemegyek a Széll Kálmán térig, így legalább metrózhatok. Szerencsére itt van a leghosszabb mozgólépcső.